s/alon | 21

Az otthonok és belső terek tervezésének szakmagyakorlása közben jelenleg két témát kutatok:

- a szépség definiálható fogalmát, amely állításom szerint nem merül ki annyiban, hogy erről nem érdemes beszélni, mert „ízlések és pofonok”

- az etikus 21. századi, vidéki, azaz nem városi otthon építészetét és esztétikumát.

A rendszerváltozás utáni, addig kötelező uniformizálódás (kockaházak) után a hirtelen jött szabadsággal kezdeni mit sem tudó tömeg belekezdett egy mediterrán életérzésű, minden szempontból téves, tömeges építkezésbe, valamiféle fura, vegyes amerikai-toszkán álom hazai áhított megvalósításaként.

A szakma reakciója erre a parasztházakhoz való visszatérés görcsös erőltetése volt, holott a parasztházak az évszázadok alatt kialakult életformához igazodó funkcionális sémát követve nyerték el akkori létjogosultságukat. Könnyen belátható, hogy jelenlegi életformánkhoz a szűk és hosszú házak alaprajzi kialakítása meglehetősen korlátozott lehetőségeket biztosít, így tehát tovább kell keresni a megoldást.

A „nyugat” másolása, a menő házak koppintásai rövid távon akár jó megoldásokat is adhatnak, de ahhoz, hogy valódi értéket hozzunk létre meg kell találnunk azokat a motívumokat, eredőket, amelyeket saját életünkből, életmódunkból, hazánkból és lehetőségeinkből fejtünk ki, ezeket meg kell fogalmazni, tudatosítani, majd házakká, terekké, otthonokká formálni.

A nemzeti identitásban való keresgélés is – egyelőre - zsákutcába vezetett, hiszen egy globalizálódott világban élünk, ahol hamis tévképzet azt gondolni, hogy népi hagyományaink válaszokat adhatnak a jövő generációinak általános lakhatási kérdésére.

A kézzel, kalákában (vagy saját erőből) épített földházak, jurták kérdéskörét azért nem veszem ide, mert ezek professzionális építészeti szempontból - jelenleg - nem relevánsak.

Kutatásom jelenlegi fázisában a parasztház kérdésköréhez, pontosabban annak eredőjéhez nyúltam vissza, vajon miért szeretjük mégis legbelül ezeket a házakat?

Az én válaszom az építészeti arányokon, mértékletességen, vegytiszta funkcionalitáson túl az ősi értékek jól felismerhető, állandó jelenlétében rejlik.

Az ősi alatt a társadalmi osztályokba sorolódás előtti, azaz a törzsi kultúrák népeit és életét értem. Ősi emberi értéknek tartom - többek között - a természetközeli életmódot, a család szeretetét, a tisztességes munkát, a közösségért vállalt felelősséget, az egyszerűséget és az igazságot.

Ezek építészeti nyelvre való fordításakor természetes, valódi, újrahasznosítató és szépen öregedő anyagokat (fa, fém, kő, kerámia, bőr, gyapjú), hosszú élettartamú, ergo nem eldobható, hanem megjavítható tárgyakat, klasszikus, ergo nem trendi formákat, értékálló szerkezeteket, generációkon átörökíthető dekorációkat, műtárgyakat értek.

Ha ilyen elvek mentén alakítjuk ki otthonainkat, minden olyan sallang és szimbólum eltűnik, amit jelenlegi státuszunkból fakadóan kényszeresen, tudatosan vagy tudat alatt magunkra és környezetünkre erőltetünk. Feleslegessé válik rengeteg dolog, viszont felértékelődik és nagyobb hangsúlyt kap az a néhány, ami van.

Így tud kialakulni az a valódi, minimalista életmód, amely mellőzi a folyamatos fogyasztási és vásárlási kényszert, távol áll a gyorsan változó divattól, kevés, de annál értékesebb, szebb tárgyat és bútort eredményez.

Az így letisztított tér tágasabb, szellősebb lesz, képessé válik arra, hogy meditatív, gyógyító térként működjön, ahol az ember megnyugszik, kiegyensúlyozottá válik és békébe kerül.

Ezt neveztem el törzsi minimál élettérnek.